A psoriasisról

A pikkelysömört – bár kialakulásában számos tényező fontos szerepet játszik – elsődlegesen a T-sejtek és a keratinociták által közvetített betegségnek tekintik. (A T-limfociták vagy T-sejtek a fehérvérsejtek egyik alcsoportja, amely központi szerepet játszik a sejtes immunválasz működésében. A keratinociták a bőr legkülső rétegének, az epidermisznek a domináns sejttípusa, az ott található sejtek 90-95%-a tartozik közéjük.)

A psoriasis jellegzetes bőrtünete a hámló papula vagy plakk. A pikkelysömörös területek általában a környezetüktől élesen elhatároltak, felszínüket leválasztható ezüstös pikkely fedi, a pikkelyek alatt bőrpír alakul ki, és a tünetek többnyire jellegzetes helyeken jelentkeznek.

A pikkelysömörös betegek egy része kifejezett viszketésről, ritkábban fájdalomról panaszkodik, ezek többnyire a bőrszárazság következményei – a diagnózis felállításának tehát nem feltétele a szubjektív tünetek megléte.
A pikkelyek eltávolításakor a bőrfelszínen pontszerű vérzés észlelhető.

Bár a psoriasisos bőrtünetek kialakulásának pontos mechanizmusa nem ismert, a kezdeti fázisban külső provokáló tényezőknek is nagy jelentősége van. A provokáló tényezők között fizikai trauma, fertőzések és gyógyszerek is szerepelhetnek. Ezek a behatások feltehetően a veleszületett immunrendszer aktiválásán keresztül vezetnek a pikkelysömörös tünetek kialakulásához az arra fogékony egyénekben.

A betegég első orvosi leírása az ókori Rómában tevékenykedő Cornelius Celsustól származik. Valószínű, hogy sokáig minden hámlással járó betegségre a görög lepra kifejezést alkalmazták, ami egészen a 18. századig késleltette a pikkelysömör és a lepra egymástól való elkülönítését.

Robert Willan (1757 ~ 1812) volt az első, aki a psoriasist egyértelműen önálló entitásként írta le 1808-ban.

A Bécsben dolgozó Ferdinand Hebra használta először a psoriasis elnevezést 1841-ben, és szintén nevéhez fűződik a betegség ma is elfogadott klinikai formájának részletes leírása. A psoriasis szó a görög psora (viszketés) és -iasis (valami által okozott állapot) szavakból ered, jelentése „viszkető állapot”, „viszkető”.

A betegség magyar elnevezése Poór Imre bőrgyógyász, egyetemi tanárhoz fűződik, aki 1875- ben, a Gyógyászat című folyóirat hasábjain részletes tanulmányban foglalkozott a betegséggel.  A betegség ma is használatos magyar elnevezését – „pikkelysömör” – is feltehetően ő használta először, bár a tanulmányban még a betegség, mint „pikkelyeg” szerepel.

Ha a pikkelysömör kezelésének történetét áttekintjük, akkor szembesülünk vele, hogy mekkora haladást sikerült elérni a XXI-ik századra. Az orvostudomány hőskorában a napfény áldásos hatása volt az elsődleges gyógyító tényező, gyakran kiegészítve egyéb, a természetben fellelhető gyógymódokkal, mint a Holt-tenger magas sótartalmú vize, iszapja, vagy a kátrány. Az 1920-as évektől került bevezetésre a kátrány és UVB sugárzás kombinációjából álló Göckerman kezelés, majd az ’50-es évektől a szteroidok gyógyászatban való elterjedésével kezdődött a lokális szteroidok mai napig is jellemző meghatározó szerepe. A szisztémás kezelésben a ’50-es évektől a methotrexat majd az 1970-es évektől a PUVA kezelés jelentett részleges áttörést a kezelésben. Az 1980-as, 90-es években váltak elterjedtté a retinoidok, a lokálisan alkalmazott D-vitamin analógok és cyclosporin A.
A 2000-es években indult a biológiai terápiás éra a bőrgyógyászatban, amely alapjaiban változtatta meg a kezelésről alkotott elképzeléseket.